Tudom, hogy nem kell elnézést kérnem, nem kell felmentés, igazolás. Ezt akarom. Ezt meg nem akarom. Negyven fölött már egészen más az érdekérvényesítő képességem, mint húszévesen volt. Ma már meg tudom különböztetni saját autentikus vágyaimat más belső hangjaimtól: hogy ezt most valójában a férjem kívánja, a szeretőmnek akarok tetszeni, vagy épp még mindig az apámnak akarok-e megfelelni. De mindez negyven felett valójában egyre kevéssé is érdekel. Még akkor is, ha a vágyaim épp tökéletesen szalonképtelenek, lehetetlenek, egyáltalán nem komformak, és legkevésbé sem illenek egy negyvenes nőhöz. Kurvára jólesik elpirulni, randi előtt izgulni, vágyni, várni, akarni. Negyvenéves csitrinek lenni. Mert pontosan tudom, hogy mekkora nagy tenger az én tengerem, ezerféle hullámmal,…

Régen még minden egyben volt. A testem, a vágyaim, a kíváncsiságom. Ahogy minden gyereknek. Akkor még nem kellett tudnom, hogy a vágy szabad, zabolátlan, nem tűr semmiféle korlátozást: sem időbelit, sem térbelit, sem rövid-, sem hosszú távút, sem explicit-, sem rejtett béklyókat. És nem tűr kategóriákat sem. Akkor még nem kellett tudnom, hogy mi a különbség az erotikus vágy, a felfedezés, a megismerés vagy a szépség iránti vágy között. Akkor még csak érzékeim voltak, tiszták, egyértelműek. Érintés volt, ami jólesett, ízek voltak, illatok, amiket szerettem vagy nem szerettem. Mozgás volt, szaladgálás, mászás, elbújás. Volt szaga, hőmérséklete a szélnek, víznek, levegőnek. Volt zene, hang, rezgés. Voltak jó és rossz dolgok. De…